Szórd szét kincseid, a gazdagság legyél te magad Weöres Sándor

2017. március 21., kedd

Sziget számítógéppel

A minap a szigetszetmiklósi Sziget kiállítás apropójából rövid beszélgetésre invitálták Zsubori Ervin alkotótársunkat a DunaMédia TV szigetszentmiklósi stúdiójába. Haeffler András igazi érdeklődést mutató kérdéseire válaszolva 33 percben mesélt az elektrografikáról, beavatta a nézőket az Árnyékkötők csoportosulás történetébe és mesélt az alkotó Zsubori Ervinről is, akit - mint kiderült - Szigetszentmiklóson még nem is ismertek olyan sokan.
Mostanáig.

2017. február 14., kedd

Sziget

A szigetszentmiklósi Városi Galériában március 9-én 18 órakor nyílik
Gábos József, Géczi János, Kováts Borbála, Susanna Lakner, Láng Eszter, Lieber Erzsébet, Mózes Katalin, Székelyi Katalin és Zsubori Ervin közös kiállítása.












A"sziget" fogalmát körüljáró munkákat válogatta és a
kiállítást megnyitja S. Nagy Katalin művészettörténész

Mindenkit szeretettel várunk!
Szigetszentmiklós, Tököli út 19.
Nyitva március 30-ig,  hétfőtől péntekig 11-18 óráig,
szombaton 9-13 óráig.

2017. január 21., szombat

Vic Gentils

Egy kicsit rendhagyó lesz a bejegyzés, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Rokon lélekre akadtam, már ami esetleg a szobrászatot illetheti.
A közösséget egyrészt a groteszkben vállalom, másrészt a talált tárgyak felhasználásában. Igaz, még nem tartok ott, hogy ez feltűnő legyen, de igyekszem.
A bejegyzés szokatlansága pedig az, hogy a kevés adat miatt a Wikipédiából vettem át munkájának jellemzését, ahol három nyelven is szerepel.

Eredetileg Victor, Albert a neve, de Vic  pogány lovagnak jegyzik (Vic Gentils), amely már részben jelzi is szellemiségét és a megkapott lovagi címet. Született 1919 április 18-án Ilfracombe (Anglia), meghalt 1997 február 27-én Aalst-ban. Szobrász és festőművész, belga, flamand. Festőművészként tanult, de hamar kiderült, hogy a térbeli, összeszerelt munkák foglalkoztatják igazán, domborművek, szobrok. 1960-tól készíti használt, eldobott anyagokból műveit. A stílusával jellemzően nehezen tudnak mit kezdeni a róla szóló ismertetések, felmerül a szürrealizmus, a belga új realizmus, eklektika, absztrakt. Véleményem szerint -és erre bizonyítékok a képek- mindez lepereg róla az egyéni látásmód miatt. Szívesen dolgozik fával, de más anyagokat is felhasznál, zongorák darabjait,
székek és bútorok lábait díszléceket, talált tárgy-részleteket.
Egyik fő művének tartják, az Ensor et ses squelettes veulent se chauffer tisztelgés az oostendei mester előtt. A híres festmény és rézkarc háromdimenziós megvalósítása. 
Több sakktábla-készletet is kivitelezett, mindegyik külön saját formarenddel rendelkezik. Vic Gentile bizonyára kapott inspirációt a maszkoktól és álarcoktól. Vidám fanyar humor és éleslátás jellemzi az anyagi világ és az emberek iránt.

Úgy gondolom a korszakot, az eltelt időt, az értelmezés sokszínűségét elgondolkodtatóan illusztrálják a képek.
Egy szubjektív megjegyzés a végére, azt a légkört, szellemiséget, amit Vic Gentils képvisel nem lehet megragadni a szokott szókészlettel, csak az egyéniség megjelenésének formáiként.

2017. január 12., csütörtök

Egy kerek szám jegyében

Társalapítónk, kedves barátunk és alkotótársunk Turbuly Éva a karácsonyi forgatag idején perdült hatvanadik évébe. A nevezetes alkalomból  Rakovszky Zsuzsa költő, író, műfordító köszöntötte őt a Soproni Szemle lapjain.

Öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a Soproni Szemle felkérésére én köszönthetem Turbuly Évát hatvanadik születésnapja alkalmából. 
Ha nálunk is szokásban lenne, hogy a szerző könyve elő - vagy utószavában a szerző felsorolja mindazokat, akik munkájában segítették, akkor az én írásaim jelentős részében ennek a listának alighanem Turbuly Éva állna az élén. 
Évát a levéltárban ismertem meg, ahol anyagot gyűjtöttem (és akkor annyit tudtam róla, hogy a kiváló költő, Turbuly Lilla nővére). Az általa vezetett levéltárnak igen sokat köszönhetek, könnyű volt hozzáférni minden szükséges anyaghoz, mind a régi napilapokhoz, mind a levéltár kiadásában megjelent forrásanyagokhoz. Például Faut Márk és Klein Menyhért 1526 –1616-os krónikájához, amely rendkívül sokat segített egy ugyanebben a korban játszódó regény, A kígyó árnyéka megírásában. Vagy Schlachta Etelka 1840-es években írott elragadó naplójának köteteihez, ehhez az „életből vett” magyar Jane Austen regényhez, amelyből korábban, egy régi Soproni Szemlében már jelentek meg részletek, de mára a Levéltár támogatásával Katona Csaba a teljes anyagot sajtó alá rendezte. Éva hívta fel a figyelmemet Becht Rezső emlékirataira is, amelynek jóvoltából a századfordulós Sopron elevenedik meg egy költő érzékenységén átszűrve. Éva kulcsszerepet játszott két olyan munka megjelentetésében, a publikálás kiadói és anyagi hátterének megteremtésében, amelyek a soproni utcák, házak és emberek jobb megismerését segítik: a Sopron házai és háztulajdonosai 1488–1939 című kötetre és Sopron város történeti atlaszára gondolok itt.
Kiadói tapasztalatai, széles körű olvasottsága és kiváló irodalmi érzéke adhatták az ötletet egy saját kiadó, az Artemisz könyvkiadó létrehozására. Ebben a vállalkozásban én is részt vehettem: lévén az írás magányos munka, igen jól esett egyutt tervezgetni, kitalálni, hogy mit is kellene kiadnunk. Éva energiája és lelkesedése nemcsak fordításokra, hanem saját munkákra is ösztönzött, például egy régi, kedves tervem megvalósítására, egy gyerekeknek szóló verses füvészkönyv megírására. A kiadó célja az volt, hogy értékes, ugyanakkor nagyobb olvasói érdeklődésére számot tartó munkákat adjon ki, például olyan, nálunk kevésbé ismert, de klasszikusnak számító 19. századi angol szerzőtől, mint Elizabeth Gaskell, vagy egy korábban lefordítatlan Dickens-művet. Az érdemi munkát, a szervezést, a nyomdával való tárgyalást és a terjesztést természetesen Éva végezte. Eleinte jóformán teljesen családi vállalkozás volt ez a kis kiadó, vagyishogy leginkább Éva családjáé, mert Lilla is besegített a szövegszerkesztésbe, Éva nagyfia és nagylánya pedig a tördelésbe és egyéb számítógépes műveletekbe, de később Éva felfedezett egy nagyszerű illusztrátort, Lakner Zsuzsát, és egy kiváló fiatal fordítót is, Signorella Gabriellát, aki a Dickens-kötetet fordította.
Bár úgy tudom, Éva egy Zala megyei faluban, Gutorföldén nőtt föl, Zalaegerszegen járt gimnáziumba, és miután végzett az ELTÉ-n, oda is tért vissza, az ottani levéltárban dolgozott igazgatóhelyettesként 1990-ig, és csak ezután érkezett Sopronba, azóta, úgy tűnik, lelkes soproni lett belőle, és szenvedélyesen érdekli a város múltja. Gyakran előfordul sajnos, hogy fiatal korunkban elfelejtjük kifaggatni szüleink generációját a születésünk előtt történtekről, és később keservesen megbánjuk ezt a mulasztást. Éva ezt az elveszőfélben lévő múltat igyekszik megmenteni számunkra, amikor a Soproni arcok sorozatban életinterjúkat készít a város idősebb kort megért, ismert személyiségeivel vagy rokonaikkal, mivel, mint írja, „a történelmet leginkább egyéni sorsokon keresztül lehet megismerni”. Éva ezekkel az interjúkkal igen sokat tett és tesz azért, hogy azok is árnyaltabb és hitelesebb képet kapjanak a közelmúlt történelméről, akik akkor még nem éltek: Galavics Géza és Dávid Ferenc művészettörténészekkel, Kubinszky Mihálynéval, Házi Jenő leányával és unokájával, és másokkal készült beszélgetéseket olvasva emlékeink mozaikjaiból összeálljon a sok évtizeddel ezelőtti Sopron képe.
Sajnos, nem lévén sem történész, sem levéltáros, Éva kutatói munkásságát nem vagyok hivatva érdemben értékelni. A személyiségét viszont igen: bámulatosnak találom a műveltségét, a sokfelé irányuló érdeklődését, szervezőkészségét, azt, hogy mer mindig valami újba kezdeni, érett fejjel új dolgokat tanulni, legyen az az olasz nyelv vagy az értékbecslés. Annyi fiatalos energia van benne, hogy bevallom, nagyon meglepett, amikor megtudtam, milyen „kerek számú évforduló” megünneplésére készülünk. A kitűnő költő, Mesterházi Mónika egy verssora jutott róla eszembe: ő egy másik költő-kolléga szintén kerek számú születésnapjára írt, és abban szerepel ez a sor: „huszonhét lesz hatvanadikán”. Ha jól tudom, Éva születésnapja december huszonegyedikén van, szóval kis változtatással én így alkalmaznám rá az említett verssort: „huszonegy lesz hatvanadikán”. Szívből gratulálok, és még sok izgalmas munkával töltött évet kívánok neki!


Ezúton csatlakozunk és mondunk köszönetet mi is a remek könyvekért, amit lelkesedése és nagylelkűsége meleg takarójának biztonságában megalkothattunk a Artemisz Kiadónál.

A "Saját levében" bemutatóján a 2012-es Arnolfini Fesztiválon



2016. december 28., szerda

Színházról és rólunk


Változnak az idők, halad szépen előre a technikai fejlődés, de mintha nem tudna ezzel lépést tartani a technikai eszközök használatának kultúrája. Az már természetes, hogy a közösségi közlekedésben résztvevők úgy gondolják, az utazók valóban egy közösséget alkotnak: családot, baráti kört, vagy valami hasonlót, következésképpen a buszokon, villamosokon mindenkit mindenről tájékoztatni kell. Ennek legjobb módja, ha üvöltve, vagy legalább hangosan telefonálnak. Feszülten figyel az utazóközönség, hogy vajon Joli mikor veszi észre, hogy Zoli már régóta mással pörög? („Nem mondoooood?!”), vagy hogy mennyi volt a tényleges nyereség X cégnél és mennyi vett ki a cégből az ügyvezető, névvel, telephellyel beleordítva a busz utasterébe. A vonatokon már lehetetlen olvasni, mert legalább ketten csacsognak sztereóban mellettünk, olyan témákról, mint hogy „Hol vagy?” „Itt vagyok.” „Na mizujs?” „Megyek haza.” „Jó, majd találkozunk!” „Majd beszélünk!” És a kedvenc nyitómondatom is mindig elhangzik, a „Na mondjaaaaad!” 

Úgy tűnik, mostanában a mobiltelefonok újabb sikeres terepfoglalást hajtanak végre, méghozzá a színházak nézőterein. Eddig csak bele-belecsörögtek az előadásba, vagy erőszakosan pittyegtek az sms-értesítések, de manapság már egyre több néző gondolja úgy, hogy előadás közben is muszáj hüvelykujját a világ információs ütőerén tartania. Az elsötétített nézőteret világító telefonok tarkítják, zavarva ezzel a telefonhasználó körül ülőket és talán a színészeket is. Nemrég az előttem ülő nő fotózta a mellette ülő hozzátartozóját, hosszasan, több beállítást próbálgatva, gondolom ebből született a "színházban anyámmal" című kép, a közösségi médiában természetesen azonnal megosztva. („Nahát! Megint színházban vagytok? - Igen! - Komolyan? Min? - Gogolon! - Őrület! - Lájk!”) Hálás voltam nekik, hogy nem szelfiztek, mert esetleg azon már én is látszódtam volna, hacsak nem kezdtek volna bele egy profi képkivágási eljárásba ott a jobb oldal, 6. sor 13. székében. 

Evés-ivás egyelőre csak módjával van a nézőtéren. Aki nem itta meg nap közben az ajánlott folyadékmennyiséget, vagy kiszáradt a szája a dráma okozta izgalomtól, az a nézőtéren folyamodik a sziszegős ásványvizes-palack kinyitáshoz majd a víz kortyolgatásához, de előfordul cukorka kicsomagolása is, celofánzacskóból, bár olyat még nem láttam, hogy valaki hűtőtáskával vagy popcornos vödörrel üljön be, de ez talán már csak hónapok kérdése. 

Kukorelly Endre: Országházi divatok; Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról
Kukorelly Endre többször utalt arra, hogy a színházi (és a parlamenti) kultúra alapja, hogy a széksorok közötti oldalazáskor ne a feneküket fordítsuk a székekből udvariasan felállók felé, mert ez a kulturális-világvég eljövetelének egyik legkézzelfoghatóbb jele. Schiff András egy komplett koncertetikai tanácsadót közölt egyik könyvében arról, hogyan viselkedjen a néző, ha valóban zavartalan előadást szeretne látni-hallani, így például aki felsőlégúti betegséggel küzd, ne menjen koncertre. Az ilyen jellegű tüneteket Ascher Tamás konkrét eszközökkel próbálja orvosolni, lásd Ascher-féle szopogatós cukorka. Mondanom sem kell, hogy valamennyien heves támadásokat kaptak ezek után.

Bízom benne, hogy valakik már elkezdték fejleszteni a home-theatre médiaeszközt, aminek használatával nem kell majd elmennünk a színházba, hanem otthon, elsötétített nappaliban nézhetjük az on-line előadást. Ez nálunk úgy megy majd, hogy zárt helyiségben helyezem el az akkumulátoroktól megfosztott mobiltelefonokat és a túletetett macskákat, leeresztem az összes redőnyt, kiírom a kapucsengőhöz a vízóra állását, üzenetet hagyok a katasztrófavédelemnek miszerint kiürítés esetén sem vagyunk itthon. A tapsot pedig elküldjük csatolt fájlban a művészek e-mail címére, amit ők letölthetnek akár már a meghajlás közben.

2016. november 20., vasárnap

Szelektív kukák Dél-Olaszországban

Mottó: "Te még zombi apokalipszis idején is szelektíven gyűjtöd a szemetet" 
Férjem mondása

A szerző, kedvenc kukáival

Valóban szívemen viselem a szelektív hulladékgyűjtés ügyét, így mikor az olasz csizma sarkára, Puglia régióba utaztunk, ott örömmel konstatáltam, hogy bevezették. Valószínűleg azonban csak utasításba adták, hogy mostantól mindenki gyűjtse szétválogatva a szemetet, de kukát vagy végrehajtási utasítást nem adtak ehhez a lakosoknak. Így jóformán nem lehetett látni két egyforma megoldást. Az alábbi fotókat szinte mind egyetlen kisvárosban, Polignano a Maréban lőttem. Természetesen Pugliát a kukákon kívül is érdemes megnézni, akinek módja van, utazzon el oda, de most csak a szelektív szemetesekre fókuszálunk. Lássuk meg a kicsi dolgokban a csodát!

Először azt hittük, ez a hivatalos verzió

De ez is lehetne

Itt már gyanakodtunk 
Háromszög alapon
Tengerre néző

Sikátorban

Házi barkács

Buhera

Beszéljenek a színek


Fapados...

...barátságtalan felirattal


Szögletes

Még lehet variálni

Egy másik városkában

Színvakoknak és olvasni nem tudóknak. A kuka helyzete is üzen
A kreatív
Állatok nyelik el a szemetet
Nektek melyik a kedvencetek?

2016. november 15., kedd

Művészkönyv Triennálé Leányfalu 2016 – Kerítés

Pénteken 5 órakor nyílik a 2016-os Művészkönyv Triennálé Leányfalun, az Aba-Novák Galériában. A résztvevők az 1993-ban alakult  Magyar Művészkönyvalkotók Társaságnak tagjai és meghívott művészek.


Damó István A művészkönyvről
 A művészkönyv arra a gazdagságra, sokszínűségre utal, amely az emberi kultúrában, művészetben megtestesül. Azoknak az értékeknek a foglalata a művészkönyv, amelyeket más módon, más műfajok, technikák segítségével nem tudnák kifejezni, befogadni, megőrizni, gazdagítani.
Ha a hagyományos értelemben vett könyv tartalmától elvonatkoztatunk, és csak a küllemére, méreteire, alakjára, súlyára, a régi könyvek „illatára” gondolunk, tárggyá minősül. Egyféle esztétikai öröm veszi kezdetét. Hermetikus, nem mindenki számára közelíthető meg könnyen, ezért rejt magában valami titokzatosságot. Minden formájában mindig mást és mást nyújthat. Szellemiség és vizuális élmény kettősége. Műtárgy a könyvtárgy.

2016. szeptember 22., csütörtök

Ír, olvas, hat


Krasznahorkai László felolvas és dedikál az Írók Boltjában.
Odabent tömeg van, mert aminek egy része kilóg az utcára az már tömeg, bár nem igazán illik ez a szó az olvasókra, akik legtöbben alulról a bolt földszintjéről, mások a lépcsőn kuporogva, a legszerencsésebbek a galérián bámulják és hallgatják az írót, aki odafönt sötét ruhában áll, alulról nézve szinte lebeg, előtte mikrofonállvány, körülötte-alatta a nyár utolsó itt hagyott meleg napjának fullasztó légköre, és csak néha fut át a bolton egy jótékony szellő, prolongálva az ájulást. A sorban állás népe fegyelmezetten működteti alapalakzatát a sort, s bár már hosszú percek óta tart a felolvasás, a hátulról jövők szépen haladnak befelé, amint bentről kijön valaki egy kis levegőért, de aki kijut, az sem megy haza, hanem legalább a fél fülét próbálja vissza-benyújtani a vásárlói térbe az utcáról. 


Az író csodálatosan olvas, senkinek sem hiányzik helyette egy képzett színész, aki talán jobban végezné el a feladatot, mert hiszen minden egyben van: a kellemes hanghordozás és a megfelelő szövegtagolás, ezt mégiscsak ő tudhatja a legpontosabban, és ha színész nincs is, de filmrendező van odafönt, bár nem az aki talán a legközelebb áll az íróhoz, az túl direkt lenne, és ez a rendező aztán a felolvasás után szemmel készített kistotállal pásztázza a tömeget a galériáról, ahonnan elégedetten látja a sok fiatalt, a talán a Zeneakadémiáról ideszaladt hangszertáskás diákokat, a polcoknak támaszkodó idősebbeket, akik már a 70-80-as években is tudták, Irimiás és Pflaumné egykori, Dante és a báró jövőbeni személyes ismerőseit.

Krasznahorkai László - Báró Wenckheim hazatérAztán a felolvasás befejeződik, a finom elismerő taps után újra beáll a várakozó csend, a lépcsőn lefelé haladó írót szinte vallásos áhítattal követi szemével a tömeg, pedig ekkor már az az idő van, amikor végre szólhatnának a mellettük állókhoz, telefonálni kezdhetnének, matathatnának a polcokon, megszólalhatnának a hangos pénztárgépek, de nem ez történik, marad a csend, és aki mégis szól, az is csak suttog, mint egy templomban vagy mint egy szertartáson, majd megkezdődik egy újabb sorban állás, de most már a dedikációért. 

Otthon majd be lehet vackolódni az új könyvvel egy másik csendbe, átrágni az apró betűvel szedett hosszú körmondatokat, amik szárnyukra veszik az olvasót, akkor is ha a nyomorról, a kilátástalanságról, vagy az emberi kicsinyességről szólnak.

Budapest, 2016. szeptember 19.
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér - Bp.: Magvető, 2016.

2016. július 25., hétfő

Augusztus a kertben

A balatoni nyárban augusztus 12-én, pénteken 17 órakor nyílik a lovasi Nagy Gyula Galériában művészeti konglomerátumunk legújabb kiállítása.
A kiállítás S. Nagy Katalin rendezésében szeptember 4-ig látogatható. Szeretettel várunk mindenkit:
Dárdai Zsuzsa, Gábos József, Géczi János, Kováts Borbála, Lakner Zsuzsa, Láng Eszter, Mózes Katalin, Saxon Szász János, Tenke István, Torma Cauli László, Zsubori Ervin és a galéria vezetője, Nagy Mária



2016. június 7., kedd

A Bibin manifesztum

Vass Tibor: A Nagy Bibin és a műlovarnő Spanyolnátha Könyvek, 2016

A dadaizmus 100. évfordulójának évében, a Nagy Bibin enciklopédia sorozat második kötetének megjelenésekor nem nagy kunszt azt mondani, hogy Vass Tibor a legnagyobb magyar kortárs dadaista. Ez így van és kész.
A múlt századi dadaisták célja az volt, hogy az első nagy világégés után darabjaiból összeszedve újraépítsék a kultúrát. Vass Tibor sem tesz másként, csak a fordított irányból. A meglevőt bontja atomjaira. A szavakat fordítja ki megszokott környezetükből, rázza össze őket új környezetté, s ha tudjuk követni ebben a nagyon komoly játékban, színes villámcsapások világítanak be egy teljesen ismeretlen, addig észre nem vett szögletet az univerzumban.

„Van úgy, hogy átrak egy hegyet. Kénykedvből fordítja meg a szelet, felhőt tol, ahová kell.
Átrendezi a szivárvány színeit,
éjszakája lesz délibáb, kacsásabb az észak, a dél libább.
Ha nyáron havas képet kérnek tőle, nem az archívumban keres,
egy liftben rendezi be a jégeget.“

Van amiből egy szót sem értünk. De tényleg nem! Mert mi az, hogy „ Megjea tannyelvet vültősen munmon tú, megje monmoút?“, aztán mint a régi repülőtéri menetrendaktualizáló rövid zizegő betűpörgése után hirtelen olvashatóvá, értelmezhetővé, szívet eltalálóvá válnak a mondatok.

Mialatt az első kötet - és remélem jól látom, hogy itt valami monstre dolog készecskéit szórja elénk a költő - az emberélet felfedező fázisait tematizálja, a műlovarnő eseményei már a felnőttkor hátrányait, retteneteit, örömeit és katasztrofális összefüggéseit próbálja színes rongyszőnyeggé szőni. Az  élet egy nagy cirkusz és porondmester, artista, bohóc és műlovarnő benne minden férfi és nő.
A szerző képzőművész is, eddigi köteteinek külcsínye is többnyire a saját munkája volt, illusztrációként láttunk már elektrográfiákat, sőt megszoktuk már a kiállítás - performansz - felolvasás kombókat is különféle helyszínen, de itt most mintha azonos hangsúllyal lépnének be a képek a versek közé, mellé, fölé, alá, erősítve, gyengítve, más összefüggésbe forgatva azokat. Dadaisták azok is. Kertihulladékok és nemes fotográfiák, kompjuterprogram által generált/degenerált látványok gyúródnak egységbe itt a műlovarnő szemlencséjén át.
Bovaryné én vagyok, jut eszünkbe Flaubert, amint kezünkbe vesszük a kötetet, hiszen a címsort; Vass Tibor: A Nagy Bibin és a műlovarnő, első pillantásra azonnal úgy olvassuk össze, hogy A Nagy Bibin Vass Tibor és Ő a műlovarnő.


Vass Tibor a 19. Arnolfini Fesztiválon. Fotó: Hoffmann Tamás
Fedőnevek mögé bújva vezet minket ez az ekvásztrien (sic), mint  lovát a manézsben.
Czóbel-békedíjas buddhistorienta lista művelődéstörténész legyen a talpán, aki követi...

Én szeretnék egyszer Czóbel-békedíjas buddhistorienta lista művelődéstörténész lenni.
Mostantól ez a célom.


2016. június 1., szerda

Szent Út a Pokolba

Száz évvel ezelőtt a Poklot ideiglenesen áthelyezték Verdunbe és környékére. Ott járni ma is szívszorító érzés, a rengeteg emlékmű, katonai temető, háborús múzeum hatása alá kerül minden utazó.


1916. február 21-től közel 300 napon át zajlott az I. világháború legpusztítóbb csatája, amit a kortársak és az utókor „verduni vérszivattyú”, vagy „verduni pokolként” emlegettek. A halálos áldozatok számát mintegy 300 ezerre, a sebesültek számát 400 ezerre becsülik. Az áldozatok főleg német és francia katonák voltak. A februártól tartó folyamatos ágyúzást és ütközeteket az törte meg, amikor a brit hadsereg júliusban megindította a somme-i offenzívát, jelentős német haderőt vonva el így Verdunből. Ami a franciáknak Verdun, az a briteknek a Somme, hiszen már a csata első napján 1916. július 1-jén közel 60 ezres veszteséget szenvedtek el, 20 ezer halottal. 

Az út
A verduni ostrom alatt egyetlen utánpótlási út vezetett a hátországba, a 72 km-re lévő Bar-le-Duc városába. Ezt az utat Voie Sacrée-nek, azaz „szent út”-nak nevezték és amolyan életmentő köldökzsinórként szolgált a franciák számára. Kialakítása és fenntartása kiemelkedő logisztikai-mérnöki feladat és teljesítmény volt, több százezer katonát és óriási mennyiségű hadianyagot tudtak eljuttatni rajta keresztül a harctérre, és ez szolgált a sebesültek és a visszavont csapatok kimenekítésére is. Az út kialakítása a parancsnokságot vezető Philippe Pétain tábornok nevéhez fűződik, aki pár évtizeddel később náci kollaboránsként híresült el. A korabeli statisztikák szerint volt olyan nap, amikor a gépkocsik 5 percenként követték egymást, és 12 ezer gépkocsi haladt át az úton egy nap leforgása alatt. Ma jellegzetes kilométerkövekkel jelzik az egykori utat.



A Vörös Zóna
Verdun környékén ma is jól érzékelhető a száz évvel ezelőtti pusztítás. A várost és a környékbeli falvakat szinte teljesen szétlőtték, a lakosok elmenekültek, vagy a közeli barlangokban, pincékben húzták meg magukat. A háború végén, 1918-ban a francia kormány felbecsültette, hogy mennyi időbe és pénzbe kerülne helyreállítani a környezeti károkat. Az eredmény ismeretében inkább kitelepítették a megmaradt lakosságot és a Vörös Zónát katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánították. Egyes becslések szerint még több száz évig (!) elhúzódhat a helyreállítás.

A zóna kerítéssel és tiltótáblákkal körbevont terület, megrázó érzés látni, ahogy a mellette levő, már megtisztított földeken folyik a békés gabona-betakarítás, bár állítólag még mindig rendszeresen kifordítanak a munkagépek emberi maradványokat, fegyvereket. A zónán belül a senki földje tele van emberi- és állati maradványokkal, fel nem robbant bombákkal, lőszerekkel és ami a legrosszabb: gázgránátokkal. Még a 2004-es vizsgáltatok is kimagasló vegyi szennyezettséget (pl. arzént) mutattak a térség talajában, helyenként a vízben is. A terület megtisztítást a „Department du Deminage” kormányügynökség végzi. Erich Maria Remarque beszámolt arról, hogy a háború utáni években guberálók ezrei, köztük sok orosz próbált szerencsét az egykori harcmezőkön. Többen belehaltak a próbálkozásba.
De amit a mai utazó lát műszerek nélkül: a felsebzett földet, bombatölcséreket, a búzatábla vagy az erdő talaján is felismerhető, kanyargósan kirajzolódó egykori lövészárkok nyomait, mindenfelé.

„A csend. Az a rettenetes csend Verdun körül. A csend a csata után. Olyan csend, amilyen soha nem volt még ezen a világon. Mert addig végül minden harcban felülkerekedett a természet. Az élet újra kisarjadt (…). De ebben az utolsó, minden eddiginél iszonyatosabb háborúban a pusztítás, a megsemmisítés lett a győztes. Itt falvak voltak, amelyeket soha többé nem építettek fel, falvak, amelyekből kő kövön nem maradt. A talaj alattuk még tele van halálos fenyegetéssel, eleven robbanó erővel, teli gránátokkal, aknákkal és mérges gázokkal, úgyhogy minden kapavágás, az ásó legkisebb behatolása veszélyes. (…) Sehol a világon nincs ilyen csend, mert ez a csend egyetlen megkövült kiáltás. Nincs benne a temetők nyugalma (…).”
(Erich Maria Remarque: Csend Verdun felett – részlet – ford. Gergely Erzsébet - FA-Merényi Kvk., Bp., 1994.)


Üzenet
Az első és a második világháború is rányomta a bélyegét erre a vidékre, és a közelben zajlottak a francia-porosz háború, valamint a napóleoni háborúk egyes csatái, pl. Sedan és Valmy. Verduntől kb. 40 km-re található az Egyesült Államok legnagyobb európai katonai temetője a Meuse-Argonne-i, ahol 130 hektáron 14 ezer katona nyugszik. Többségük az 1918-as Meuse-Argonn-i offenzívában vesztette életét, pár héttel a fegyverszünet előtt. 

A 20. század második felében viszont itt történtek és történnek a francia-német közeledés szimbolikus pillanatai. 1962. július 8-án az I. világháborúban megtépázott reimsi katedrálisba együtt lépett be Charles de Gaulle és Konrad Adenauer, az ott celebrált békemise után hamarosan megkötötték az Elysée-szerződést. (Ennek 50. évfordulójáról, 2012-ben a helyszínen Angela Merkel és Francois Hollande is megemlékezett.) Charles de Gaulle, akit inkább második világháborús hősként ismerünk, maga is harcolt 1916-ban Verdunnél, a közeli Douaumont-nál megsebesült és fogságba esett. 

1984. szeptember 22-én a verduni csatatéren találkozott Francois Mitterrand elnök és Helmut Kohl szövetségi kancellár, majd a douaumont-i katonai temetőben kézfogással fejezték ki a franciák és németek szándékát, a "megbékélést a sírok fölött". Itt készült róluk ez az ikonikus kép:


Pár nappal ezelőtt pedig – a verduni csata százéves évfordulóján – Angela Merkel és Francois Hollande erősítették meg ugyanezen a helyen békeszándékukat. Most már csak a jelenlegi és a leendő generációkon a sor, hogy megakadályozzák az esetleges újabb európai háborúkat. Talán ha mindenki elmehetne egy kicsit barangolni a lövészárkok és a sírok közé, máshogy gondolna a történelemre és a saját hétköznapjaira. 


A Susanniconon megjelent korábbi kapcsolódó írás: 


2016. május 13., péntek

Kuttrolf, azaz kotyogós üveg

Nem azér' mondom, mint ha ma nem lenne az italozásnak kultúrája... Az azonban biztos, hogy eleink megadták a módját.

Ez egy kotyogós üveg (hivatalosan kuttrolf),  a test attól olyan szokatlan, hogy készítésekor -amikor már a szögletes formát megkapta a fúváskor- visszaszívták a levegőt, így az oldalak behajoltak és egy részen összetapadtak, így a négy sarkánál és középen egy-egy cső alakult ki, Jelzem sokkal jobban kézre esik megfogni a maiakhoz képest. A nevét onnan kapta, hogy amikor öntenénk belőle az ital a szélső csöveken folyik ki, míg a levegő a középsőn bugyborékol a helyére, glu-glu-glu, és amikor letesszük az üveget, a visszafolyó ital ugyanezt a játékot űzi. Dániában pl. kluk-kluk az üvegféle neve.
"...olyan hosszú szájú üvegekben, melyeket kortyogós üvegeknek híttak, és Porumbákon, Fogarasföldin csináltak, a meggyes bor rendre teli töltve úgy állott az jeges cseberben, mindenkinek asztalhoz egyet-egyet beadtanak, azután még többet, azt olyan jóízűn kortyogdólag itták."

Többféle formája van, a testben illetve a nyakában csövesre formált, utóbbi esetben még meg is csavarintották. Története végigvonul a 3. századi római -a képen bal oldalt- kortól a középkoron -jobb oldalt- keresztül mind a mai napig. Az idézet (1736) valószínű ez utóbbira vonatkozhat. A benne lévő folyadék sokféle lehetett, de mindig megbecsült ritkaságnak számított. A legfurcsább, hogy a középkorban vizeletvizsgálathoz, szentelt olaj tárolására (is) használták, mert nagyon jól lehetett a kiönteni szánt mennyiséget szabályozni, az öblös kiöntő ebbe besegített.

Azért leggyakrabban mégis valamely ritkább alkoholféle, bor, likőrféle tárolására szolgált. A viktoriánus korból -bal oldalt- előkelő környezetből, fémmel foglalt nyakkal őrződött meg egy, de a magyar népi kultúrából is ismert jó néhány példány (pl. az első képen lévő, amely saját tulajdonom), közöttük festett, csiszolt, aranyozott díszítésű is. A kép jobb oldalán pedig egy mai darab az 1960-as évekből, a skandináv államok mind a mai napig készítik, használják.

Miért is hoztam szóba ezt az üveget? Nem, nem azért mert rászoktam az italra és meg akarom adni a módját! Hanem ez, ez a darab is az enyém, méghozzá a készítésében is részt vettem. Főiskolás koromban a művészettörténeti dolgozatom erről szólt és mindenki mindenféle badarságot mondott a lehetséges készítési módokról. A 'Kisképzőben' évente egyszer felfűtötték az üvegszakon a kemencét és a Parádról érkezett csodálatos mesterségbeli tudású bácsik elkészítették a hallgatók vizsgamunkáit. Ide sikerült bejutnom és ezt elkészíteni közösen.
Most már csak egy kérdés maradt hátra: mihez, vagyis mi után itták a kotyogós üvegből az italt. "Régi magyar étkek ezek valának: tormával disznóláb, káposzta tehénhússal, lúdhússal, szalonnával, vagy télben új disznóhússal... tehénhús rizskásával; lúd töröttlével, tyúk sülve fokhagymával, ecettel;.. berbécshús spékkel vagy tárkonnyal vagy ecettel, vereshagymával,.. nyúlhúst fekete lével, csukát tormával vagy szürke lével etc."  Egészségünkre!

Az idézetek Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása, (1736). Helikon, 1972. c. munkájából valók.
Megjegyzés: ez az 500. bejegyzés.


2016. április 19., kedd

Tiszta metafizika!

A nagy metafizikus 1917
Giorgio de Chirico / Magie der Moderne  Staatsgalerie, Stuttgart







Közvéleménykutatásaim szerint nagyjából a következő fázisokban leszünk a szürrealizmus rabjai: először elájulunk Dalin, aztán magunkhoz öleljük Magritte-ot és rácsodálkozunk Max Ernst sokoldalúságára, majd gyökeret ver a lábunk, mikor meglátjuk az első de Chirico képet.

Most huszonöt Ferrarában készült olajképet nézegethetünk a legjobbakból egy szenzációs, jól megvilágított, tematikailag rendkívül innovatívan felépített kiállítás keretében a stuttgarti Staatsgalerie-ben.

Hektor és Andromache 1917
De Chirico olasz szülők gyermekeként 1888-ban született a görögországi Volosban. 1906-ban, apja halála után édesanyjával és fiútestvérével Münchenbe költöztek, ahol Giorgio beiratkozott a Képzőművészeti Akadémiára és elmerült a német kultúrában. Különösen Nietzsche, Schopenhauer és a szimbolista svájci festő, Arnold Böcklin volt nagy hatással rá. Az egyetemet félbehagyva követte fivérét Párizsba, majd rövid római tartózkodás után katonaként 1915 és 1918 között a reneszánsz fellegvárában, Ferrarában állomásozott. Itt alkotta meg festői életműve gerincét. Metafizikus művészetnek nevezte el ezt a mágikus képi nyelvet, mely szinte azonnal számos követőre talált Europában.
A kiállítás párbeszédbe állítja a legjobb de Chirico képeket többek között az olasz futurista, Carlo Carrà munkáival, aki a háború után közös szanatóriumi szobájukban eltöltött eszmecserék következtében az utolsó pillanatban vette be a kanyart, mielőtt végképp de Chirico epigonná vált volna.

A Fondazione Ferrara Arteval karöltve szervezett kiállítás kíméletlen precizitással rakja egymás mellé más, - nem kevésbé híres - művészek formailag, tematikailag hasonló alkotásait a nagymester képeivel.

Magritte:Emberi állapot 1933
Irtózatos zavarba jövünk, ha újralátjuk Magritte eddig más szellemi környezetben megismert Emberi állapot című festményét röviddel azután, hogy elhaladtunk a Metafizikus szobabelső nagy gyárral című de Chirico-kép mellett. És ez csak a kezdet. Egy tárlóban megnézegethetjük Kurt Schwitters Merzbaujának felvételeit.  Aztán felnézünk a falra és rádöbbenünk, hogy ez mintha  A nagy metafizikus három dimenziós modellje lenne... Schwitters II.világháborúban elpusztult gigantikus építményének minden eleme olyan, mintha de Chirico ott helyben festette volna meg utána képeit. Ki volt előbb? Ki utazott az időben? Ki inspirált kit?

Egyfolytában Picasso suttog a fülembe:
a jó művész nem másol, hanem lop...
És tudtátok, hogy Man Ray metronómjából Dali is megcsinálta a maga változatát? Mi? Azt mondjátok, hogy nektek is van otthon egy sajátotok?


A Metafizikus szobabelső egyébként az egyetlen a kiállításon, amely a Staatsgalerie ill. Baden-Württemberg tulajdonát képezi. A tartomány a lottópénzekből befolyt jövedelem egy részét rendszeresen képzőművészeti alkotások vásárlására költi. Inséges időkben  ezért a múzeumban a játékszenvedély rabjainak jóvoltából órákon át gyönyörködhetünk a művészettörténet különböző ciklusaiban teremtett műalkotásokban. Nekik köszönhető, hogy állandó néznivaló Max Ernst Szent Cecília című munkája is, mely a most felvonultatott, Giorgio de Chirico hatása alatt készült vázlatok kíséretében újabb leckét ad az inspiráció témakörében.

Metafizikus szobabelső nagy gyárral 1916
 Talán meglepő, de az olasz festő mágikus, álomszerű képei a maga idejében csak a kollegákra voltak nagy hatással, a kritika kíméletlenül elbánt velük, ezért a művész 1909-ben csalódottan hátatfordított a maga alapította  stílusnak és barokkos, patetikus, - hogy ne mondjam, - giccsbe hajló képeket kezdett festeni.
Ezek szerencsére nem láthatók már a stuttgarti tárlaton. Amik viszont igen, azok annyira jók, hogy a végén tettünk egy újabb kört. Aki erre jár: július 3-ig van nyitva.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...